Klasszikus sci-fi horror, utánozhatatlan atmoszférával, az akkori világképtől eltérő tökös női főszereplővel és könyörtelenül ijesztő antagonistával. Így tudnám egy mondatban jellemezni, A nyolcadik utas: a Halál c. filmet.
Sajnos eddig csak részleteiben volt szerencsém az Alienhez és a Prometheuson kívül teljesen laikusként álltam a témához. Hiányosságomat pótolandó felcsaptam a Disney Plust és neki is fogtam ennek a remekműnek. A film ötvözi a dráma, horror és sci-fi műfajokat egyaránt és köztudottan minden idők egyik legnépszerűbb klasszikusaként van számon tartva. Végignézve és a friss élménytől átitatva hezitálás nélkül állíthatom: A nyolcadik utas: a Halál messzemenően megérdemli az őt körülölelő ovációt.
Kétféle ember létezik: olyan, aki már látta az Alien-filmeket és olyan, aki még nem, de a jövőben igényt tart erre. Így spoilerek elkerülése végett hanyagolnám a cselekmény részletezését. Legyen elég annyi, hogy történetünk nagyrészt egy űrhajón játszódik és az azon tartozkódó legénység adja a szereplők zömét. Természetesen van egy nyolcadik utas is, aki nem más, mint a Halál. Hehe. A lényegre térve, az első Alien-film a döcögős indítás ellenére is rengeteg csavart tartogat és véletlenül sem csak annyiban merül ki, hogy az antagonista látványos vérfürdőt rendez, mint azt a hasonló tematikájú filmekben megszokhattuk. A konfliktus jelen van a "jófiúk" között is, rengetegszer élcelődnek egymással, a fizetség reményében klikkekbe rendeződnek és esetenként még egymás életére is törnek.
A színészi játéknak köszönhetően a sokszor már-már lehetetlen helyzetek és konfrontációk teljesen reálisnak tűnnek. Sigourney Weaver Ripleye az, aminek az összes, erős női karakternek lennie kéne. Egyáltalán nincs szexualizálva, nem buggyannak ki a keblei és még véletlenül sem hagyatkozik a nála erősebb férfiak segítségére. Szorult helyzetben az eszét használja és képes az összetett érzelmek kimutatására is. Sajnálatos módon legtöbbször pont, hogy a női rendezők alázzák porrá az erős, független hölgyekről kialakított képünket, Ridley Scott azonban nemcsak hogy kegyesen, de bámulatosan bánik Ripley-vel. Ehhez azonban elengedhetetlen volt Sigourney Weaver kiemelkedő alakítása is, aki a tökös szerep ellenére sem ripacskodik. Mélabús karaktere nagyszerűen szimbolizálja a produkció hangulatát és azóta az Alien-filmek egyik legfontosabb védjegyévé vált.
Az azóta sajnálatos módon megboldogult Ian Holm az, aki újfent bizonyította színészi játéka széles palettáját, a rengeteg különböző érzelmen túlmenően többféle személyiséget is megtestesített egyazon filmben. A többi művész is hozta azt, amit rábíztak, de mivel többségük töltelékkarakterként funkcionált, ezért nehezen lehetne hosszabban írni róluk.
A zene és a képi világ jól teremt atmoszférát és sokszor már-már fullasztóvá varázsolják a feszültséget. Bár a díszleteknél és bábuknál egyáltalán nem fogták vissza magukat az alkotók, a filmen azonban így is érződik, hogy 1979-es és ez leginkább a vizuális effekteknél, a kameramunkánál illetve a hangeffekteknél tapasztalható. Azonban ez mit sem vesz el az értékéből, a maga idején ez a produkció bőven megelőzte a korát, cseppnyi túlzás nélkül megállapítható, hogy egy korszakalkotó műnek számított és számít ma is. A lassan öt évtizede köztudatban élő és biológiai arzenállal rendelkező xenomorph kinézetéhez pedig a mai napig alig kellett hozzányúlni és ilyenre ritkán van példa (khm Darth Vader).
Összegzés
Kevés dologra lehet panasz Ridley Scott ezen művénél és ezek olyannyira elenyészők, hogy kár is beszélni róluk. Felgyorsult világunkban a történet felvezetése kissé csigalassúnak tűnik, de érdemes türelmesnek lenni. A bravúros színészi játékon és a zseniális rendezésen túl a zenei aláfestés és realisztikus, időtálló díszletek azok, amik megteremtik a film horrorisztikusan drámai légkörét. Kiváló munka és mint az összes ilyen, ez is beírta magát az örök klasszikusok közé.
Értékelésem: 9/10
Megjegyzések
Megjegyzés küldése